Espen Sandberg csinált egy filmet a norvégok egyik legnagyobb hőséről úgy, hogy sem szimpatikussá, sem izgalmassá nem tette Amundsent. Roald Amundsen, mint a sarkkutatás öntörvényű rocksztárja hálás alapanyag, hisz versenyfutása Robert Falcon Scottal a Déli-sark eléréséért a sarkkutatás egyik legismertebb vetélkedése. A filmben azonban meglepően gyorsan tűzik ki a norvég zászlót a Déli-sarkra, hisz ahogyan a tömör cím is mutatja, itt Amundsen a főszereplő. Róla viszont túl sok mindent nem tudunk meg, azt viszont igen, hogy hiába ragyogó tehetségű sarkkutató valaki, ha mellette világi seggfej. Furcsa és kissé érthetetlen módon olyan embernek állítják be Amundsent, akivel jóformán lehetetlen azonosulni. És bár Amundsen a szakirodalom szerint meglehetősen ellentmondásos személyiség volt, érződik: itt nem arról van szó, hogy mindenféle kritika nélkül magasztalja fel őt a film, hanem sokkal inkább a karakter bemutatásával vannak bajok, pedig Amundsen volt elég izgalmas személyiség ahhoz, hogy legyen hova leásni. A történetet keretbe foglalja testvére, Leon, és Amundsen egyik szeretője, Bess beszélgetése, akik az éppen az Északi-sarkon eltűnt kalandort várják haza. Az ő elbeszéléseik szerint elevenedik meg Amundsen kiegyensúlyozatlan portréja előttünk, miközben kicsit olyan, mintha az ide vágó Wikipédia-szócikket filmesítették volna meg. Sorra veszi Amundsen életének nagyobb fejezeteit – a versengést Scottal, az angolok élcelődését, az újabb expedíció kudarcait, nőügyeit, konfliktusát a testvérével. Felmondja a kötelezőt, közben valahogy mégis kimarad a lényeg, ráadásul szerencsétlen Amundsent olyannyira nem heroizálja, hogy a film után ember legyen a talpán, aki azt kívánja, bárcsak ott lehetett volna ezzel az emberrel a hófehér semmi közepén. (filmtett ro)