Három epizódból áll a film, melyeket utcai zenészek énekelnek meg. Jóarcú fiatalok (és pompás párizsi helyszínek) játszanak benne - a szerelemmel. Csalják egymást és önmagukat, elszalasztják az alkalmat, lekésik a nagy találkozást, két szék között a pad alá esnek. A kis történeteken nincs mit mesélni, de van mit nézni. Nézhetjük a jobbára ismeretlen színészek természetes játékát, az arcukat, a ruhájukat, a lakásukat, követhetjük őket görbe útjaikon, bejárhatjuk velük Párizst, amely sehol sincs olyan jóízű, mint egy Rohmer-(vagy Rivette)-filmben. Ez itt nem az útikönyvek műemléktől nevezetességig terelő Párizsa, sem az amerikai filmek díszletvárosa, ahonnét minden út az Eiffel-toronyhoz vezet. Ez itt egy hely, ahol emberek élnek, és ahol a kötelező látnivalók után az idegen is kiülhet egy kávéházi asztalhoz, ejtőzni és figyelni az embereket. Mintha csak egy Rohmer-filmet néznénk.